(Syzygium aromaticum/ Eugenia caryophyllata)

A szegfűszeg fája egy, a mirtuszfélék családjába tartozó örökzöld növény, melynek mi rendszerint már csak szárított bimbójával találkozunk.

Az indonéziai Molukka-szigeteken őshonos, de mára már Afrikában, Madagaszkáron és Zanzibáron is termesztik. Első pillantásra talán nem is gondolnánk, hogy ennek az apró, illatos fűszernek az ára egykor az aranyéval vetekedett.

Története időszámításunk előttre nyúlik vissza. Kínai feljegyzések szerint már a Han-dinasztia korszakában szagtalanításra, a lehelet frissítésére használták. A Római Birodalom területén arab kereskedők közvetítésével terjedt el. A XV. században a szegfűszeg-kereskedelem ellenőrzésének monopóliuma még a portugálok kezében volt, ám a XVI. századra a hollandok szerezték meg a kizárólagos jogokat.

Ez a fűszer akkoriban különösen érkékes cikknek számított, hiszen csak az indonéziai „Szegfűszeg-szigeteken” (Molukka) termesztették. Fáját féltve őrizték, halálbüntetést ígérve mindazoknak, akik megpróbálják határokon kívülre csempészni a szó szerint aranyat érő növényt. A hollandok monopóliuma egészen a XVIII. század végéig tartott, mígnem féltett kincsüket megszerezték a franciák, és ültetvényeiken megkezdték a szegfűszeg termesztését.

Általánosan javallt:

• érzéstelenítésre,
• fertőtlenítésre,
• rovarcsípésre.

Fűszerként és gyógyászati célokra egyaránt a fa szárított bimbóját hasznosítjuk. Illóolajtartalma igen magas (15-20%); fő összetevője az antibakteriális és tartósító hatású eugenol. A gyógyászatban főként csíraölőként és érzéstelenítőként használják. Már egy csepp is hatékonyan csillapítja a fogfájást, tisztítja sebeinket és nyugtatja a viszkető rovarcsípést.

Öblögető oldatként szájüregünk fertőtlenítésére is használhatjuk, vagy mozsárban összezúzott darabjait teafüvekkel együtt leforrázva ízletes és antiszeptikus hatású italt készíthetünk.