Aromaterápia

Az aromaterápia az aromatikus ható-anyagokat tartalmazó gyógynövények és az ezekből készült illóolajok külső és belső alkalmazása az egészség megőrzésére és a betegségek gyógyítására. Az aromaterápia az alternatív gyógyászat egyik legősibb módszere, amely után napjainkban mind többen érdeklődnek.

Az „illatgyógyászat” a testi bajok enyhítése mellett sok pszichikai eredetű panasz - koncentrálóképtelenség, levertség, egykedvűség - esetén hat serkentőleg, máskor viszont, például a depresszióban, alvászavarban, idegfeszültségben szenvedőkre, a szorongókra nyugtató hatással van.

Annak ellenére, hogy a modern aromaterápiáról csak 15-20 éve beszélhetünk, az ősi aromaterápia felfedezőinek Egyiptomot tartjuk, akik már időszámítás előtt 4500 évvel bizonyíthatóan alkalmazták ezt a gyógyító terápiát. A múmiák balzsamozásában cédrus, mirha, szerecsendió, szegfűszeg és fahéj illóolajat használtak. Az Ebers papirusztekercsen több illóolajos recept is található. Időszámításunk előtt 2650-ben a Sárga Császár gyógynövénykönyve is tartalmazott Kínában jelentős számú illóolajat. A rózsaolajat májbetegségre használták, a gyömbér illóolaját pedig malária ellen. A görögök szerint a legbiztosabb út az egészséghez a naponta vett aromásfürdő és illatos masszázs. Itt találkozunk először az illóolajos prevencióval is. Európában 1616-ban J.J.Wecker a következőt írta: az illatos olajok kétségtelenül összetett gyógyszerek, melyek hatással vannak az agyra és megszüntetik a minket körülvevő levegőben lebegő kellemetlen szagokat és fertőzéseket. A modern aromaterápia fogalmának megteremtője Rene Gattenfosse volt. Nevéhez fűződik az aromaterápiával való gyógyítás kidolgozása is. 1928-ban jelent meg az a könyve, melyben az illóolajokkal való gyógyítást már aromaterápiának nevezte. Az aromaterápia önállóságát az 1985-ben megalakult Aromaterapeuták Nemzetközi Szövetsége jelzi. Ettől az időponttól tekinthetjük valódi önálló gyógyító ágazatnak az illóolajos terápiát, azaz az aromaterápiát.

Bár az illatok tárháza szinte kifogyhatatlan, tudnunk kell, hogy gyógyhatása csak a 100 %-os olajoknak van. Az illóolajokat általában a növény hormonjának vagy életerejének tartják, és a növény különböző részeiből vonják ki: a virágból, a fából, a gyantából, a levelekből vagy a vesszőből. Az előállítás módját mindig az a növényi rész határozza meg, melyikből az olajat nyerik. Az illóolajok tömény koncentrátumok, ezért csak nagyon kis mennyiségben használjunk belőlük. Bár olajoknak hívjuk őket, a zsíros olajokhoz csak állagukban hasonlítanak, de kémiai összetételük teljesen más. Nem véletlenül kapták az " illóolaj " nevet. A zsíros olajoktól legkönnyebben éppen legjellemzőbb tulajdonságuk révén különböztethetjük meg őket. Az illóolajuk ugyanis magas forráspontjuk ellenére szobahőmérsékleten is állandóan párolognak, ezért pld. ha papírra csöppentjük őket, maradéktalanul elillannak, míg a zsíros olajok (kémiai úton előállított) kitörölhetetlen foltot hagynak. Ez a " foltpróba " egyben az egyetlen - de megbízható - minőségellenőrzési lehetőség is a laikus számára . A legtöbb gyógynövény illatát vegyi úton lehet utánozni, de a tiszta illóolaj gyógyító hatása semmiképpen nem állítható elő kémiai úton.

Nagyon fontos, hogy az illóolajat mindig oldjuk föl, ne rakjuk közvetlenül a vízbe, mert csak a víz felszínén fog úszni. Az illóolajok nem jó, ha magukban érintkeznek a bőrrel, kivétel ez alól a levendula olaj. Csípő érzést, bőrpirosságot okozhatnak. A legjobb oldóanyag a tej. 1-2 dl tejbe csöpögtessük bele a használni kívánt olajokat, öntsük a fürdővízbe és jól keverjük el.